Kering vagy ezer gondolat a fejemben, amiket egyszer megosztanék, máskor meg eluralkodik rajtam a nihil, hogy minek? Aztán felülkerekedik, hogy legalább egyszer tisztán, homályos utalások nélkül leírjam, mi van bennem. Nyilván kimarad csomó minden, de nem baj.
Persze-persze őszinték voltunk egymással, de csak egy bizonyos határig. Nem mondtam el, hogy a lelkem egy darabja levált, amikor bejelentetted a Katát. Próbáltam barátként meg támogatóan viselkedni, de közben azt kívántam, hármunk közül bárcsak meghalna valaki.
Reginánál már ismerősként köszöntött az érzés, így nem vitt el belőlem annyit, mint az első eset. Tudtam, ha dugni támad kedved, úgyis keresel. Na ez volt degradáló, nem az, amikor szex közben ezt vagy azt csinál valaki. Velem megosztani a szerelmi bánatod meg egyenesen kegyetlenség volt, amit nem érdemeltem meg. Nem barátok voltunk! Kiléptem a házasságomból az érzés miatt, ami bennem ébredt irántad. Ezt választottam az érzelmi elhanyagoltság helyett, amiben otthon éltem. Téged. Minket. Mindegy, mi lesz ez, csak azt tudtam, hogy nem irtom magamban többé tűzzel-vassal a vágyat irántad. Nem akartam újabb házasságot, korlátozó kapcsolatot, szivecskés facebook posztokat, csak azt, hogy válassz engem. Hogy tudatos döntés eredménye legyen, hogy velem akarsz jókat dugni, beszélgetni, néha együtt ébredni és nem azért van így, mert pont nincs jobb.Ezt nem közvetítettem elég egyértelműen feléd, bár az is lehet, az még jobban lerövdítette volna a „kapcsolatunkat”, mert bestresszelsz és eltűnsz a balfenéken. Így hát szenvedtem, csillapítottam a fájdalmat akivel/amivel lehetett. Kerestem a „feels like home”- érzést, ami a karjaid között fog el. Kerestem a szemeidben lévő törődést, figyelmet, a szavaidból hangzó elfogadást, a mozdulataink összhangját, a gondolataink rímelését. Nyilván totális kudarc, így pár hete másik oldalról közelítettem meg a dolgot. Keresek olyat, aki még nyomokban sem emlékeztet erre, mivel nem érem be másolatokkal. Vele semmi de semmi közös nincs bennünk a szexuális orientációnkon kívül. Ez az érzelemmentesség az én feltételem volt, de nyilván lehet tudni, hogy nem megy ez sokáig. A testemet lehet jól meg tudja dugni, de az agyamat és a lelkemet nem. Csak fizikailag van közel. Az, amit megmutattam neked a lelkemből, legyen bármennyire too much (valljuk be, ennél szarabb szakasza az életemnek nem volt és remélem kevés lesz) csak neked szólt. Kb. a csillagok szerencsés/szerencsétlen(?) együttállása, hogy kialakulhatott. Amellett hogy csalódtam, én is hálás vagyok, hogy az életem részévé váltál, mert nélküled szegényebb lenne a lelkem. Lehet, hogy nyugodtabb is, de az más kérdés. Úgy gondoltam, ha nem leszek szerelmes, nem sérülhetek többé. Most is így gondolom. Tudom, hogy ez olyan, mint amikor egy kisgyereknek meghal a kutyája és azt mondja: „soha többé nem kell másik kutya”, de ha ez ezzel jár, akkor nem kell. Visszamegyek a buborékfólia mögé, ahol homályosan látok, nem hallok, de főleg tompítja az ütéseket. Van az a mondás, hogy ami nem öl meg, az erősít, de igazából csak ellenállóbb leszel a csapásokkal szemben. Bele tudsz süllyedni egy katatón állapotba, amikor már minden mindegy és nem fáj semmi.Azt gondolom, hogy egy-két bad tripen kívül nagyobb bajom nem lehet, úgyhogy nincs miért aggódnod. És kifelé pompásan tudom azt mutatni, hogy minden rendben. Gondolnád a nyaralós képeimről, hogy Gina minimum háromszor szedett össze magzatpózból a földről, és öntötte belém az alkoholt meg a lelket, hogy legalább az étteremig kijussak? Főleg a szombati üzeneted után.
