2001. november 27.

Van egy bizonyos pasi, a M.J., aki hetedik óta nagyon tetszik, de csak most dumáltunk először. Nem is olyan rossz, meg adott a cigijéből. Apropó cigi, már minden nap szoktunk menni a mosdóba dohányozni. Rendes rászoktam már. Na de vissza a Matyihoz. Mindig a 6.55-ös busszal szokott menni suliba, én meg a 7.15-össel. Tegnap dumáltunk a buszon, egymás mellett ültünk, összeért a térdünk. Tökjó volt, valami megmoccant bent. Még nem nagyon. Csak kicsit. 

Lényeg a lényeg, hogy ma reggel a 7.15-össel jött. Nem mondhatni, hogy ez felért egy szerelmi vallomással, lehet, hogy nem is bír, de olyan nagyon tetszik. Ja, amikor leszálltunk tegnap a buszról, megdumáltuk az Ancsával, hogy összejönnék vele egy partira, mert pont arról dumáltunk, hogy hiányunk van. Szóval szex. Szerinte a Matyi nagyon benne is lenne. Én is, de végiggondolva végül is járhatnánk is. Már kezdek olyan nyálas kis álmodozó lenni, mint a többi osztálytársunk. De nem érdekel. Nem vagyok én olyan komoly lány. Én a hülye, nyávogós Emma vagyok. De azért sokat változtam, szóval nem olyan sokat, szóval érted? Na jó, lefexem, mert hülyeségeket írok. Apropó lefeküdni: egyelőre egyedül, de remélem nem kell sokat aludni és már egy tutkó pasi szuszog békésen az ágyamban...

2013. július 29.

Ha tudnám, most visszaszólnék neki a múltba: élvezd ki, amíg tiéd az ágy! És hogy a férfiak egy része horkol. És büdös. És hisztis. 

Nagyon örülök, hogy csak a szám volt nagy és sosem csúsztam bele, hogy valutaként használjam a testem. Megkaptam ezt a Matyi gyereket, de nem volt benne sok köszönet. Jártunk, megcsókolt, megfogta a kezemet. Semmi. Buta volt, mint a föld és hetekig nem bírtam lekoptatni. Minden szünetben ott állt az osztály előtt hűségesen. Amikor már nagyon idegesített, hogy nem tudok kimenni a folyosóra, muszáj volt beszélnem vele. Így megy ez.

Tényleg? Mi ez a beteg vágy bennem, hogy újabb és újabb fiúkat szerezzek a lepkegyűjteményembe? Valójában nem a fiú kell úgy egészben. Hanem a lelke egy darabja. Amíg leások odáig, hogy megvan. Ezért volt oly rövid a kapcsolatunk reneszánsza Ábellal. Ugyan mi abban a fun, ha két nap után szerelmet vall és azóta is zaklat? 

Gomez jobban aggaszt. Talán annyit vártam rá, hogy üzenjen, hogy keressen... Talán a tegnapi nap... Talán a féltékenység. Tegnap kaptam egy fasza fekvőgipszet és ő tudta meg utoljára. Mert F1, meg céges barbecue. És a férjem volt mellettem. És nagyon nagy biztonságot adott. Tudom, hogy számíthatok Gomezre, ha meg kell hallgatnia, vagy ha alapos dugásra vágyom, de tegnap nem volt ott. És ma sincs itt. Azt is tudom, hogy nem az ő hibája és azt is, hogy az eleje óta félelme, hogy kevés lesz nekem, amit nyújtani tud időben meg figyelemben. Here we are.

A két hét nyaralás alatt többször éreztem úgy, hogy írnék neki, de minek. Úgyis beszélünk minden nap. Vagy majdnem. De minek? És hogy a vele kapcsolatos érzelmeim egy jó részét a düh és a féltékenység teszi ki egy lány miatt, akivel nyilvánvalóan van valami. Hogy szeretném, hogy meghaljon, lepra csúfítsa az arcát, vagy hipp-hopp vegye el valaki, aki nem Gomez. És akkor egy délután ültem a parkban és megint elöntött az epe és belém vágott, hogy tényleg ezek a dolgok, amik feljönnek bennem, ha ő eszembe jut? Miért nem az édes mosolya, a cuki gesztusai, ahogy elalvás előtt simogatja a bőrömet és mosolyogva ébred, ha rám néz reggel? Nekem is van olyan fiú, aki minden nap (!) ír, helyes, akar tőlem valamit. És okos. És olvas. Gomez nem olvas. És akkor tegnap este végre hazaért és egyszavas válaszokat kapott, mert a S. érdekesebbet írt. Hemingwayről beszélgettünk és mosolyogtam a bajszom alatt. Vidám dolgokról szoktunk, sokat keres, érdeklem és megy a vérszívás, amit annyira élvezek.

Ez lenne hát a sodródás? Gyászolom az égig érő érzelmeimet Gomez iránt, pedig nem kellene. Kijön hozzám a héten, ami egy újabb első alkalom lesz. Kaptam fogkefét is nála, a fogmosó pohárban tartja. És az elutazás előtti estén furcsa beszélgetésünk volt arról, ha a tökéletes felesége lennék. Igen, azt hiszem, ez volt a sok(k). Hogy valaki komolyan gondolja, hogy én még egyszer odaadom a kezem egy férfinak, hogy szolgálhassam az igényeit. Most sem ezt csináltam, közel sem, de mégis majdnem belerokkantam. Így fogok egyedül meghalni.

Aznap a férjem kísért ki a vonathoz, csókkal váltunk el, és tegnapelőtt ő várt egy szál rózsával a pályaudvaron. Vacsorát főzött és elrángatott a kórházba, simogatta a lábam, amíg várakoztunk, fogta a kezem és szóval tartott, amíg a gipszelésre készültünk. Ölben visz mindenhova, mert nincs még mankóm. És nem hagy magamra, ha sírok. Azt mondta, a házasságunk alatt megtette, most nem hagyja, hogy egyedül sírjak. Így hát vele együtt sírtam a kiszolgáltatottságom miatt a méltóságom romjai felett. Hol van a fene nagy függetlenségem, meg önérzetem, ha fekvőgipszre vagyok kárhoztatva? Mit csinálok és kivel?

A férjem kielégíti a fiziológiás szükségleteimet, Gomez az érzelmieket és szexuálisakat more-or-less, S. az intellektuálisat. Szórakozni a barátaimmal szoktam és élvezem, hogy 7-re duzzadt azon hódolóim száma, akik legalább két-három naponta írogatnak. Legtöbbször. Néha meg csak idegesít és az egészet odadobnám egyetlen napért Édesanyámmal.