2001. november 15.
Hogy mit várok? Azt várom, hogy visszajöjjön, hogy felhívjon, kimondja, hogy szeret és én rohannék vissza hozzá. A karjaiba vetném magam, azon karok közé, ahol mindig boldog voltam. Mindig megnyugvást és szerelmet találtam. A biztonságot, a boldogságot jelentette nekem. Most hol lehet, kit ölel, kinek harapdálja a fülét, (szívja ki a nyakát) és suttogja: SZERETLEK. Egyszer azt írta, örökké szeretni fog. Hol vannak a nagy szavak, a szerelmes éjszakák, a kitörő érzelmek?
A Janó azt mondta, a szívemben. Igen ott, és majd szétrobban a szerelemtől, az elfojtott érzelmektől. Hiába próbálom felejteni, nem megy. Egy kép, egy dal, egy szó, egy pillanat, egy érzés. SZERETLEK ÁBEL! Úgy érzem, hogy megcsaltam a Gáborral és a Tibivel is és undorodom magamtól. Annyi minden van, amit el szeretnék mondani neki! Ha csak egy esélyt kapnánk az élettől! Ez a legfőbb vágyam!
Néha úgy érzem, csak áltatom magam, hogy valaha is elfelejtem. Máskor meg komolyan gondolom. Van egy dalszöveg, ami nagyon megfogott. Angolul jobban hangzik, de leírom a magyar változatot.
2013. június 22.
Ide aztán bemásoltam a dalszöveget végig. Nyilván linkeltem volna a youtube videót, ahogy most is, ha működött volna papír alapon. Vagy ha lett volna youtube. Nahát! Még mindig üvöltve énekelem és még mindig tudom kívülről a szövegét!
Szerdán Gomez ágyában ébredtem. Előtte este barátoztunk, kilátást mutatott a budai oldalról (honnan máshol) és egész végig olyan fos kedvem volt, amire nem találok magyarázatot. Hányszor ábrándoztam arról, mi lenne, ha én is ott lennék velük a teraszon, háttérben a Parlamenttel. És ott voltam. És nem akartam ott lenni. Egy ilyen vákuumlyuk a semmibe, vagy egy csillagkapu kellett volna. Persze akárhova visz, magamat kell elviselnem, szóval tulképp pont olyan jó volt itt is, mint máshol.
Aztán ültünk az autóban és Gomezbarátja berakta a két kedvenc számomat egymás után és ültek előttem és énekelték. ÉS ÉN MIÉRT NEM? Egy cseszett buborékfólia mögött éreztem magam. Nyugtáztam, hogy nekem most boldognak kellene lennem és ennyi. Hazamentünk és szeretkeztünk (mit tudom én, akkor dugtunk), pizzát rendelt, tv-t néztünk (politikai műsort, mi ez, valami teszt, baszdmeg?), feküdtem az ölében és mesélt magáról a konyhában. Órákon keresztül. A középiskolai töritanáráról, a szülei nevelési elveiről, a bátyja hülyeségéről, a munkatársairól, akikből sok van és név szerint kis színes sztorikkal. Elalvás előtt összebújós, simulós, egymás szemébe nézős csemegék és én szorongtam. Gondolom nem érezhetem jól magam, mert akkor fáj, ha nem lesz megint.
Aznap délután leutaztam Pótanyuhoz, hogy akkor majd ő rendberak. És mindent megtettem, hogy ne kelljen a lelkemmel dolgozni. Inkább magamra rántottam azt a polcot és két napot együtt töltöttem Ábellal. Igen. Tudom. Igen, tudom, de nem tudom. Csak.
Megláttam a magas férfit seggig érő raszta hajjal és próbáltam felfedezni benne az én babaarcú, kék szemű szerelmemet. Lassan szoktam a hangját, a tekintetét és egyszercsak bumm, ott volt. Mint egy puha, jó illatú takaró egy fázós este. Vagy egy drogos flashback. Amikor nem csak emlékszel rá, hanem újra ott vagy. Legyen inkább a meleg takaró. Egy érzés-flashback. Pillanatokra elvesztünk egymás szemeiben, de azok tényleg pillanatok voltak. Mert megterhelő volt belenézni. Mert nem azt láttam, ami most ő, hanem a fiút, akinek oda tudtam magam adni teljesen. Akivel ment a karba beledőlős bizalom-próba.
Második nap a kertjükben szedtem le a szárítókötélről a shortomat és egy pillanatra igazán ott voltam. Belegondoltál már valaha, milyen meghitt dolog valakinek a szárítóköteléről levenni a ruhákat? Oda-tartozás érzés. Ahogy mesélt arról, mit fog művelni a házzal, hogyan építi át a kertet, láttam magam előtt az egészet. De úgy, hogy én is a része voltam. Lenyűgözött a férfiasság, ami áradt belőle. Hogy kivágja, megtervezi, megépíti, lefesti, megszereli. Uralja a szerszámokat, tudja is használni és láttam, hogy szépen is dolgozik. Van ebben valami tesztoszteron-szagú. Izgató.
Táj, majdnem buktad a pénzedet! Voltak olyan pillanatok, amikor azt éreztem, itt maradok, dugunk éjjel-nappal (ez fontos rész) csinálunk nagy kék szemű gyerekeket és akkor én most boldog leszek. Kidobom a faszba az okostelefonomat meg a fancy cuccaimat és jó asszonya leszek az uramnak. Aztán fejben két büdös nagy pofon magamnak és máris jobb lett. (Itt jegyzem meg, csúnya dolog a legjobb barátnétok szexuális életére fogadásokat kötni. Csak mondom)
Nagyon nehéz volt elengedni újra. Kiszakítani magam a puha takaróból vissza a realitásba, ahol felfalnám ebédre. Tízóraira. De jó volt újra átadni magam és bízni. Tudni, hogy rajtam múlik, hogy lesz. Tudna szeretni. Nem mondom, hogy újra, mert lehet tényleg igaza volt a kis fruskának pár sorral feljebb és valóban nem múlnak ezek el. A szemetek. De az a dolguk, hogy munkáljanak bennem. Nekem meg hogy dolgozzak velük. Hogy ne Gomezen verjem le az összes alulműködő kapcsolatom fájdalmát.
Nézzük a tényeket. Két nap alatt elértem, hogy Ábel szerelmes, hiányzom neki és belátta, hogy egy barom volt. Hogy ettől nekem mi lett jobb, azt nem tudom, de szenved. Yeeeey! Ezt akartam, nem? Hogy neki is ugyanúgy fájjon, mint nekem. Mert az jár nekem. A bosszú, az elégtétel. Miért is? Mert nem tudtam, hogy a második szakítás utáni egy év kimaradt az életéből. Folyamatosan részeg volt, vagy be volt tépve, elvesztette a munkáját, megverték párszor csúnyán és egy balesete is volt. Azóta nem vágatta le a haját, így lett seggig érő raszta. Így már értem az anyukája szemében a páni félelmet, amikor megjelent velem Ábel a kapuban. Ő csinálta végig vele, nem én.