Felvettem vele a kapcsolatot. Kinyitottam a naplómat és benne ragadtam. Kiderítem, mire lesz ez jó nekem. Kiolvasom a sorok közül, hogyan tovább. Megkérdem a 14 éves Emmát.

2001. november 3.

Talán elmúlt. Már nem tölti ki annyira a mindennapjaimat. Igaz, még mindig sokat gondolok rá. Mindig is az Ábel marad életem első nagy szerelme. Kicsit mindig szeretni fogom és soha nem felejtem el. Most jegyzem le. Kéne küldeni neki szülinapjára egy üdvözlőlapot. Bár lehet, hogy addigra elveszti a dolog számomra a jelentőségét. 

Most éppen kazettákat rendszerezek. Leírom, hogy melyiken milyen számok vannak és selejtezek. Amúgy rohadtul meg vagyok fázva. Csúnya vagyok, szomorú és kiégett. Miért nincs senkim? Annyi mindent beszélnék még az Ábellal! Normális dolog hagyni a nagy szerelmet elrobogni magunk mellett?

Tanulnom kéne. Szünet után biosz doga, matek és még ki tudja, mi minden. Hiányzik az érintése, a csókjai, a teste, ahogy odabújtam hozzá... Ez már súlyos! Mikor fogom elfelejteni? Hogy lehetne így vége?

2013. június 8.

Az a fergeteges ötletem támadt, hogy találkozom vele. To understand the future, you have to go back in time. Tetszett neki, bár nem tudom, mit gondol bele a sztoriba. Szóval két hét múlva, 10 év után... Addig is szinte minden nap ír. És számon kér. Hogy miért nem mondtam neki Édesanyám halálát. Őszintén? Egy balhés árnyék vagy a múltból, akin nagyon nehezen tettem túl magam, kurvára semmi közöd az életemhez. Megváltásra várok tőle, így csak annyit írtam, beszéljük meg szóban. Tartok tőle, jó-e ezekbe most beleásni magam, túl instabilnak érzem ehhez a helyzetet.