2013. június 28.
Félmondatok, jelentőségteljesnek tűnő pillanatok kavarognak a fejemben és nem akarnak egyenletté összeállni. Ha tavaly nyáron együtt volt egy lánnyal, akivel búvárkodtak is, de ősszel már tudta, hogy nem ő az igazi, de télen még elment velük csúszni és januárban még dugtak néha, akkor hány éves a kapitány?
Mennyi időm van, ha velem nem is próbálkozott?
Meddig kell várnom, hogy elmúljon ez a szerelem? Elméletileg az ezért felelős hormon lassan kiürül a szervezetemből. Vagy az csak a beteljesült szerelem kezdetétől számított x idő?
És x az mennyi?
Milyen gyakran kellene keresnie ahhoz, hogy biztosan tudjam, érdeklem őt? Miért nem elég nekem az ezerféle bizonyíték, amit eddig adott?
A szexuálisan közeledünk=dugtunk párszor?
Ha én terhesnek érzem Ábel üzeneteit, elolvasom és elhatározom, hogy majd válaszolok, aztán vagy igen, vagy nem, akkor ő mit érez, amikor megkapja az enyémeket és nem válaszol? (megj.: atom részegséget. a szerk.)
Ha a kapcsolatunk dinamikája erre a húzd meg-ereszd meg mintára épült fel, akkor várhatom-e hogy ez változik?
Ha nem változik, meddig bírom? Célravezető-e a türelmes szeretet, vagy ezzel csak felbőszítem és jobban teszem, ha maradok a jól ismert játszmáknál, amikkel ő is tud mit kezdeni?
Ha bele tudtam magam pörgetni évek alatt ebbe az egészbe, nyilván van út kifelé, de hogyan?
El akarok menni Firenzébe! El fogok! Ősszel. Imádom Toszkánát ősszel. Pisa, onnan vonat. Azt hiszem. Egy hét. Elképzelem, ahogy megérkezem a pályaudvarra. Valamiért a pisai van előttem. Végre elmegyek a képtárba és napokat töltök bent. Útinaplót írok. Szőkére festem a hajam és összeszedek egy olasz rajongót is a magyar aspiránsok mellé.
Na jó, viccelek, nem hiányzik a bonyodalom... Nem festem szőkére a hajam.
Milyen lehet egyedül utazni?
Biciklit fogok bérelni.
Bort viszek a Piazza Michelangelora és leülök a lépcsőre naplementét nézni. Közel megyek a pesti alsó rakparton focizó gyerekekhez.
Milyen lehet egyedül élni?
Ugye nem fog fájni?
Elvált nőnek lenni az én koromban.
Egyedül.
Egyedül.
Egyedi.
Hajlok arra, hogy én is Gomezt hibáztassam a kialakult helyzetért, mert a szűk környezetemben szinte mindenki ezt vallja. Vagy legalább magamat, a Gomez iránt érzett szerelmem okán. Erővel kell felidéznem, miért volt alulműködő a házasságom.
Neeeem.
Miért NEM működött.
Miért éreztem magam szinte végig egyedül?
Mitől keményedtem meg ennyire?
Kicsit félek attól, hogy Gomez épp az utolsó pillanatban férkőzött közel a lelkemhez. Belül volt a körön, mire minden szétrobbant. Szép lenne tintával írni a sorokat, mert akkor elmosódhatnának a könnyeimtől.
Bár... az esetek 95%-ban kiválóan tudok elérzékenyülni, elfutja a könny a szememet, de úgy igazán nem tudom átadni magam az érzésnek.
Félálomban azt képzeltem, nem Fenyvesen vagyok, hanem Nagyapám falujában Erdélyben. P. bácsi hangja egész jól megfelelt Nagytatáénak az ajtók szűrőjén keresztül, S. volt Édesanyám, a fia pedig pont úgy dobogott a lépcsőn, mint az unokatestvérem.
Néha elgondolkozom, mi lenne, ha kilépnék ebből az egészből és dobbantanék?
Lehet a csillagkapu, vagy egy jól szervezett út a semmibe. Ez még nem igazi öngyilkosság csak nem kelnék fel többé. Vagy azok a szerencsétlenek a pszichiátriai zártosztályon, akik beleragadtak egy drogos tripbe?
Mi van, ha ez maga a bad trip? Valamikor 3-4 éve óvatlanul megnyaltam egy bélyeget vagy felelőtlenül felszívtam egy csíkot és itt ragadtam?
És ha a tudomány fejlődik és ki tudnak hozni belőle, visszapörög az idő kereke, mintha Bobby Ewing kilépne a zuhany alól.
Tavaly ilyenkor szerettem volna belegyalogolni a vízbe.
A filmeken olyan egyszerűnek tűnik. Csak az a nyavalyás életösztön ne szólna bele folyton a döntéseimbe.
Itt veszekedtünk a férjemmel szinte reggeltől estig. Téptük egymást. Ennél az ablaknál álltam, amikor feltettük a kérdést: Miért csináljuk?
Akkor azt mondtam, meg soha nem jöttem ki egy filmről sem a vége előtt. Vajon, ha tudom a folytatást, feltétlenül meg akartam volna nézni?
A hosszú őrlődést, az azt követő betegeskedést, a hónapokig tartó lázat, a kétségbeesést, a számtalan bátortalan segítségkérést és a rádöbbenés fájdalmát, hogy nem jön sehonnan a herceg/tündérkeresztanya, hogy megmentsen.
A pillanat, amikor a NaNe szájbarágós tesztje alapján kiderült, hogy családon belüli erőszak áldozata vagyok? És hogy azután nem telt el fél év, hogy úgy érezze, a fizikai erőszak is beleférhet, ha egyszer az a megátalkodott asszony nem fogja fel, miről beszél?
Hálás lehetek Gomeznek, hogy volt kihez érzelmileg menekülnöm hónapokig. Akkor is, ha csak nyomi indulatáttét az egész. Bár pszichológus lenne, aki szuperül tudja kezelni a jelenséget és hiába csábítom, nem dugott volna meg. HA!
Azt hiszem, ha valamit nagyon akarok, kevéssé tud eltéríteni egy tapasztalt pszichológus hárítása.
Mindig oda lyukadok ki, ha ő tudott türelmes lenni velem, nekem is tanulnom kell, legalább egy kicsit. Most annyit fogadni el, amit magától tud adni. És többé nem belőle építkezni, hanem magamból.
Elmegyek Firenzébe ősszel. Tudom, hogy meg tudom csinálni.
